About This Book
"Szindbad hallgatagon furkeszte Lenke arcat. Szemet, hajat, feher nyakat lassan vegignezte, es formas kis felcipojen megpihent a tekintete, mig az asszony csondesen a szoknyaja ala huzta a labat. Aztan a zoldkoves gyurube nezett Lenke, mint egy szembe, es sohajto, halk hangon rebegte: - Bizonyisten, nagyon boldog vagyok. Szindbad felemelkedett, es a kezet nyujtotta az asszonynak. - Mar elmegy? Nem varja meg az uramat? Szindbad az asszony kezet lagyan megcirogatta. - Hiszen en csak a maga kedveert jottem ide. A levelebol, amelyet irt a szuletesnapomra, azt kovetkeztettem, hogy el akar mondani valamit... Nos, eljottem, es most mar tudom, hogy mi tortent tiz ev alatt. Mindenesetre jobban jart, mintha esetleg hozzam jott volna felesegul. En maskeppen szeretem az eletet. Egy nagy nyarfa hangjai nem mindig elegitenek ki, es az almodozast es elmerengest is csak modjaval szeretem..."
